A budai hegyek mélye számtalan kisebb nagyobb üreget, barlangot rejt. Ezek a barlangok hévizes eredetük folytán szövevényes járataikkal igen nagy területet foglalnak el a lakóházak alatt. Egy-egy útbeszakadás, vagy épületalapozási munkák során megnyíló üreg jelzi létüket, de nagy figyelmet nem szentelünk ezeknek a jeleknek.

A nagy barlangok közül a Pálvölgyi, Mátyáshegyi, Ferenchegyi, Szemlőhegyi-barlangok neve általában ismert, de kevesebben tudják, hogy van egy Józsefhegyi-barlang is. A szakembereken kívül alig van, aki a Molnár János-barlangról hallott volna, pedig ezt a barlangot már a történelmi idők óta ismerik.

A budai hegyek lábánál húzódó termális vonal mentén feltörő hévizek által létrehozott forrásjáratok egy rendszert alkotnak. A megcsapolási szint, a térszín legalacsonyabb pontja- fokozatos süllyedése következtében a mélyből feltörő vizek egyre alacsonyabb szinten jutottak a felszínre. Az egykori vízvezető járatok így kiszáradtak és most mindenki által látogatható barlangként csodálhatjuk formakincseit. Mivel a barlangképződés és a források vándorlásának folyamata jelenleg is működik, feltételezhetjük, hogy a ma aktív barlangjárat egy idő után szárazra kerül, míg a mélyben már képződik az a járat mely a jövőbeni vízvezető lesz. A Duna vonala mentén feltörő források közül csak a Lukács-fürdőt vízzel ellátó források barlangja az, mely ember számára járható méretű.

A Margit-hídtól pár száz méterre a Frankel Leó úton egy természetes forrás által táplált tó látható. A járókelők elől magas üvegfallal elválasztott vízfelszín hegy felöli részén mélyreható repedés húzódik, mely 10 - 16 méter mélységig követhető a búvár méretétől függően. Valamikor innen lehetett bejutni a hegy gyomrába. Ma egy mesterséges bejáraton keresztül azonnal a barlanghasadékot kitöltő vízbe léphet a kíváncsiskodó. Ez a hasadék már évszázadok óta ismert volt, hisz innen fakadt az a langyos víz, amit már a rómaiak is fürdési és gyógyítási célra használtak. A hasadékban, a mai vízszint alatt római korból származó elfalazást fedeztünk fel. Valószínűleg a forrás elfolyó vizét terelték megfelelő irányba. A feltörő víz a XIII. századtól malmokat működtetett. Első írásos adat egy 1276-ból származó oklevélben maradt fenn, melyben a pápa megerősíti a Nyulak-szigeti (Margitsziget) apácák itteni malombirtokát. Véleményem szerint a tó már ekkor létezett, -bár írásos emlékeinkben csak a XVI. század elején említik-, mert a malmok működtetéséhez a vizet duzzasztani kellett. Ettől az időtől fogva sok perirat foglalkozik a malmokkal és az azokat tápláló tó vizével.

A források mellett nem csak malmok, hanem fürdők is működtek. Ma is látható egy eredeti török fürdőépület elbújva az Irgalmas rendi kórház épületei között. A tó melletti romos épület csak a Lukács-fürdő építésekor készült és 1965-ig török-fürdőként üzemelt. A forrásterület 1884-ben Palotay Fülöp birtokába került, aki 1893-ban részvénytársaságot hozott létre, mely felépítette a ma is látható Lukács-fürdőt. A forrásvizet a Malom-tóból csővezetéken keresztül vezették a medencékhez.

A tóhoz kapcsolódó barlang létezéséről először az Orvosi Hetilap 1858. évi 33. számában találunk említést. Első kutatója az 1860-as években Molnár János patikus volt, aki felmérte a hegy oldalában nyíló forrásbarlang száraz részét. A barlang leírásában tekintélyes víz alatti rendszer létezését feltételezte. 1942-ben Papp Ferenc, a Budapest meleg gyógyforrásairól írott könyvében ajánlotta, hogy a József-hegy keleti oldalában, a Malom-tó felett 12 m-rel nyíló Langyos-forrásbarlangot annak első leírójáról, a budapesti gyógyforrások odaadó kutatójáról, Molnár Jánosról kellene elnevezni. Papp Ferenc, a hazai barlangkutatás későbbi nagy támogatója 1937-ben felmérte a Szt. Lukács-fürdő tavasbarlangját, s annak eredményét 1942-ben publikálta.

Mivel a barlang járatainak jelentős része a víz szintje alatt található a járatok megismerése csak a könnyűbúvár technika elterjedése után válhatott valóra.

A barlang vizének áramlási és hőmérsékleti viszonyainak vizsgálatából kiderült, hogy a járatokat két eltérő hőmérsékletű víz tölti ki. Ezek egymástól jól elválasztható helyen lépnek be a rendszerbe, és mozgásirányuk is eltérő. A barlang mélyebb részeit kitöltő víz (-12 m mélység alatt) hőmérséklete 20,0°C, míg a felső járatokon 27,0°C-os víz áramlik az Alagút-forrás irányába. Az alsó járatok vízhőmérséklete állandó, míg a felső járatokban mozgóé változó. A forrásban megjelenő víz hőmérséklete a barlangon belüli keveredés mértékétől függ. A tágabban vett forrásterületen kiemelt melegvíz mennyisége hatással van a földtanilag közös rendszert képező forrásvizek hőmérsékletére. Ez a felismerés alapozta meg a barlang kutatásának szükségességét és a három évtizedes munka jutalmaként feltárult egy világviszonylatban is egyedülálló barlangrendszer.

A járatrendszer, az eddig ismert 480 méteres hosszúságával nem tartozott a kiemelkedően nagy barlangok közé, de 36 méteres mélységbe lehúzódó járatai érzékeltetik, kutatása nem volt egyszerű feladat. Az üreg a József-hegy lábánál, triász és eocén karbonátos kőzetekben északnyugat-délkeleti és északkelet-délnyugati, valamint kelet-nyugati és észak-déli hegységszerkezeti vonalak mentén alakult ki. A Molnár János-barlang élő példa a meleg- és hideg vizes, tehát kevertvizű barlangok kialakulására. Az itt tapasztalt megfigyelések és vizsgálatok alapján Müller Pál 1974-ben publikálta elméletét a melegforrás-barlangok és gömbfülkék keletkezéséről. Szerinte, a melegforrások közelében különböző töménységű és hőmérsékletű, nagy hozamú karsztvizek keveredése hozta létre a barlangokat. Mivel a barlang ma is aktív vízvezető ezért folyamatosan fejlődik, még ha a változást, mi rövid életű emberek csak igen nehezen vesszük észre. Járataiban a barlangképződés folyamatai jól tanulmányozhatóak.

A Lukács-fürdő építésekor a feltörő vizeket egy csővezetéken keresztül egyenesen a medencékbe vezették. Ez az idilli állapot a város, és a szennyező anyagok növekedése miatt nem volt tartható. A Malom-tóba jutó szennyeződések veszélyeztették a vízminőséget és a vízkivétel helyét át kellett helyezni a barlangjáratba, hogy biztosítható legyen a kifogástalan minőségű víz. Az elmúlt évben végzett karbantartás során tapasztaltuk, hogy vízáramlás kezdődött a barlang olyan szakaszán, ahol eddig ez nem volt tapasztalható. Megállapítottuk, hogy a víz egy szűk hasadékból áramlik, mely kis munkával járható méretűvé tágítható. A szűkület kibontása után, a barlang nyitva állt a kíváncsi szemek előtt.

A járatok mérete megdöbbentett mindenkit. Pár nap alatt kiderült, hogy egy hatalmas hasadékrendszerbe jutottunk. A járatok mérete nem hasonlítható össze az eddig ismert részekkel, hisz az eddig ismert barlang beleférne a most megismert szakasz egyetlen termébe. Itt már három különböző hőmérsékletű víz tölti ki a járatokat. Mivel a mélyből feltörő termálvíz ezekben a hasadékokban keveredik a felszín közeli hideg vízzel, a hőmérséklet a keveredő vizek mennyiségétől függ. Az eddig megismert járatokban található víz mennyisége többszázezer köbméter nagyságrendű. A valós mennyiség megítélése a szabálytalan üregrendszer miatt igen nehéz. A könnyebb elképzelhetőség végett álljon itt egy hasadék mérete. Hossza 80 m, szélessége 16 - 26 m vízmélység a bejáratnál 5 m, a végpontnál 24 m. Ebben a hasadékban megközelítőleg 23500 m3 víz található.

A barlang járatai repedések mentén alakultak ki ezért hálószerű elhelyezkedésűek, és jellemzően függőleges méreteik a nagyobbak. A kutatás során szinte az első feladat a bejárt útszakasz felmérése. A térkép elkészítésének nehézségét növeli, hogy a búvár által kilégzett levegő a falakon leülepedett oldási maradékot felkavarja, mely a víztérbe kerülve a látás jelentősen korlátozza. A látásromlás a búvár biztonságos mozgását is veszélyezteti, ezért vezetőköteleket építünk be melynek segítségével a visszaút mindig biztosan megtalálható. A feltárás során egyre nőttek a távolságok a bejárat és a kutatási pontok között, így megnövekedett a víz alatt töltött idő. Ma már nem ritka, hogy egy-egy merülés több órát is igénybe vesz, ami jelentős technikai gondokat okoz.

A nagy távolság és az egyre növekvő vízmélység miatt a búvároknak egyre kevesebb hasznos (kutatással töltött) idő áll a rendelkezésükre. Sajnos a víz alatt tölthető idő, a búvár számára létfontosságú légzőgáz mennyiségétől függ. Minél nagyobbak a távolságok vagy a mélység annál több légzőgázt kell magával vinni, vagy előre elhelyezni a járatokban. Nem véletlen, hogy légzőgázt és nem levegőt említek, mert ma már inkább speciális gázkeveréket használunk, nem levegőt. Kis mélységben a hosszabb merülési idő elérése érdekében csökkentett nitrogén tartalmú a levegő, (Nitrox) míg a 40 méternél mélyebb merüléseknél Hélium, Nitrogén, Oxigén (Trimix) gázkeverékkel merülünk. A gázkeverékek használatával növelhető a biztonság, de a kutatás költségei jelentősen emelkednek.

A feltárása során 62 méteres mélységet értünk el, és a megismert járatok összhossza meghaladja a két és fél kilométert. Mivel a törések mentén kialakuló hévizes barlangok hossza előre nem becsülhető meg, ezért még sok munkára és merülésre lesz szükség a barlang járható részeinek megismeréséhez. A kutatás eredményeinek felhasználásával reményeink szerint védhetővé válik az a termálvíz kincs, mely a budai termális vonal mentén 6 - 7ezer évig tartó földalatti út után a felszínre tör. A lakóházak és közművek alatt húzódó barlang vízkincse nagyon sérülékeny. Elég egy rejtett csőtörés, egy sérült szivárgó szennyvízcsatorna és a törések mentén mélybe jutó víz bekerülve a rendszerbe szennyezheti a források vizét. Munkánkkal szeretnénk hozzájárulni, hogy az utánunk jövők még sokáig élvezhessék a források tiszta vizének gyógyító hatását.

Itt is szeretnék köszönetet mondani minden búvártársamnak, kik a kutatásban aktív szerepet vállalva segítik a barlang feltárását.

Blank István, Clement Károly, Domján András, Éltető Balázs, Gyurka Zsolt, Müllner László, Storozynski Szabolcs, Szebeni Lehel, Szintai András, Tihanyi Tibor, Zelenák József.

Kalinovits Sándor