A pálos rend középkori története a szerencsés forrásadottságoknak köszönhetően viszonylag jól ismert, ám a gazdasági vonatkozású iratokat a kutatás kevésbé hasznosította. F. Romhányi Beatrix a Századok 2007/2. számában a szerzetesek sokrétű, `kapitalisztikus` módszereket sem nélkülöző jövedelmeit elemzi.

A pálosok kolostorai rendelkeztek földbirtokokkal, de az ezeken folytatott gazdálkodás nem jelentett újszerűséget, és azok között a teljes jobbágyfalvaktól az egy-két jobbágytelekig szinte minden megtalálunk. Bizonyos kolostorok kezén jelentékeny birtokok összpontosultak, ezek közé tartozott a budaszentlőrinci főkolostor is. Néhány rendház a majorságokat részben bérmunkával műveltette, illetve a különböző adakozók erdőket is juttattak a remetéknek. A szlavóniai pálos kolostorok mindegyike birtokolt valamilyen jobbágyfalut, a legpoglavai kolostort maga Corvin János herceg látta el jelentős területekkel.

A pilisszentléleki kolostor romjai

A városi házak egy része a szőlőhöz és a borkereskedelemhez volt köthető, nagyobb hányadukat azonban haszonbérbe adták. Különösen Buda városán belül sikerült kimutatni, hogy az ország különböző pálos közösségei házakkal rendelkeztek. A klasszikus bérbeadásnak kevés nyoma van, haszonbérleti szerződéseket azonban már szép számmal találunk az oklevelek között. A kutatást sokáig félrevezette, hogy az ilyen ügyleteket is az eladás (venditio) szóval jelölték, pedig erről egyáltalán nem volt szó, és a bérbeadás összege a ház értékének elenyésző töredéke lehetett.

A pálosok gazdálkodásában kiemelkedő szerep jutott a szőlőnek, és XXII. János pápa azt is engedélyezte számukra, hogy a saját maguk által művelt szőlő után nem kellett dézsmát fizetniük. A 15-16. században ezért érthető okokból szinte mindegyik kolostor birtokolt szőlőt, és az oklevelek a hordókról és pincékről is beszámoltak. A szőlők többsége általában végrendelet útján került a rendhez, ezek közül viszont a távoli, nehezen művelhető ültetvényeket pénzzé tették. A szőlőbirtokokban való gyarapodás a bérmunkások számának növeléséhez vezetett, ez azonban komoly anyagi terhet rótt a kolostorok lakóira. Ha a szerzetesek maguk nem tudtak érdemben foglalkozni a birtokokkal, akkor szinte azonnal bérbeadták valakinek.

Malmokkal - az adatok alapján - a kolostorok fele rendelkezett, amelyeket az oklevelek szerint tartósan birtokoltak, és az sem tűnt kivételesnek, ha egy-egy rendház akár több ilyen épület fölött rendelkezett. A szerzetesek fontos jövedelemforrásnak tekintették a malmokat, többségükben gabonát őröltek. Az oklevelek segítségével fel lehet vázolni az építmények szerkezetét is: egy-egy malomnak több kereke is volt. A szerkezetekkel azonban sokszor volt probléma, és a víz elvezetése miatt a szerzetesek sokszor pereskedtek más malmok tulajdonosaival.

A szerzetesek étkezésében a hal nagy jelentőséggel bírt, éppen ezért szinte minden pálos kolostor közelében halastavakat alakítottak ki. Az iratanyag azonban nem bővelkedik az ezekre vonatkozó adatokban, hiszen a magányosan álló tó nem jelentett komoly piaci értéket. Azt azonban sokan feltételezik, hogy a kifogott halakkal a szerzetesek kereskedhettek, de ez nem lehetett általános. Hasonlóan kevés adat utal az állattartásra: valószínű, hogy a jószágok inkább a saját eltartásukat szolgálták, kereskedelmi hasznosításuk nem volt mérvadó.

A szerzetesek ezeken felül egyéb jövedelemre is szert tehettek. A legjellemzőbb a közvetlen pénzadomány volt, ezeknek összegét a végrendelkező személye befolyásolta. Néhány közösségnek közvetlen jövedelmet biztosítottak a vámok, hiszen a pálos rend egyik legjelentősebb bevétele a sóból származott. Egyes pálos kolostorok üzletszerű pénzügyi tevékenységet folytattak, a budaszentlőrinci kolostor például 2000 forint kölcsönt adott Buda városának. A szerződés értelmében a polgároknak évi 40 forintot kellett visszafizetni, így a lejárat igencsak hosszú volt.