A közvetlen demokráciáról kialakított modern elképzelések  néhány ókori előzményt nem számítva az európai felvilágosodásig nyúlnak vissza. Elsősorban a XVII-XVIII. századi társadalmi szerződés elméletekben, mindenekelőtt Rousseau írásaiban találhatók ilyen irányú kezdeményezések. De felhasználták a középkori városállami szerveződések, Svájc kantonális rendszere, az amerikai korai telepes demokrácia tapasztalatait, és ezeket ötvözik a XX-XXI. század társadalmi igényeivel és technikai lehetőségeivel.

A közvetlen demokrácia gondolatát a XIX-XX. század jelentős részében háttérbe szorította a liberális ihletésű képviseleti demokrácia elmélete és intézményesítése. A polgársággal konfrontálódó politikai munkásmozgalom ebben az időben is több kísérletet tett a közvetlen demokrácia felelevenítésére (főleg a francia, spanyol, német, olasz, orosz mozgalmak), ezeket a próbálkozásokat azonban a polgárság leszerelte, vagy maga a kísérlet deformálódott. A XX. század végére módosult a helyzet, mert a modern civil szervezetek és tömegmozgalmak hatására a legtöbb fejlett ország jogrendje és alkotmánya a képviseleti formák mellett azoknak alárendelten  részlegesen teret nyitott a közvetlen formáknak is. Különösen érdekes Svájc, ahol a népszavazások tárgyköre és gyakorisága igen kiterjedt.

A közvetlen demokrácia fogalmával rokon jelentésű a részvételi demokrácia. Számos szerző ezeket szinonimaként használja. Lazább gondolatmenetben ez megtehető, amikor a közvetett, pártpluralizmuson alapuló, parlamentáris (polgári) demokráciával való szembeállításon van a hangsúly. Szigorúbb értelemben azonban a közvetlen demokrácia nem igényli a permanens mozgósítottságnak azt az állapotát, amit a részvételi demokrácia fogalma sugall. Némi leegyszerűsítéssel azt lehetne mondani, hogy a közvetlen demokrácia a döntések intézményi feltételeit körvonalazza, míg a részvételi demokrácia a személyek és csoportok magatartására utal.

Közvetlen demokráciának szigorú értelemben az tekinthető, amikor a potenciális döntéshozói kör és a döntés által potenciálisan érintettek köre azonos. Ez a szigorú feltétel azonban számos természeti és társadalmi ok miatt nem teljesülhet, csak közelíteni lehet hozzá.

A természeti okok esetén (pl. csecsemők, kisgyerekek, magatehetetlen betegek, jövőben megszületők stb.) a szolidaritás és érdekbeszámítás egészítheti ki és teheti teljessé a közvetlen demokráciát. A társadalmi akadályok egy része politikai küzdelemben visszaszorítható, más része a technikafejlődés (közlekedés, informatikai forradalom stb.) révén elhárítható.

A közvetlen demokrácia gondolata implicit módon tartalmazza az önmérsékletet mutató szabadság fogalmát is. Az önmérséklő szabadság nem a döntéshozó csoport külső korlátozása, hanem más csoportok szabadságfeltételeinek kölcsönös

megőrzése. (Lényegében a negatív externális hatások tilalmáról van szó.)

A közvetlen demokrácia gondolatának modern, XX. század végi felelevenítése azon a belátáson alapul, hogy a közvetett, képviseleti, pártelvű polgári parlamentarizmus elfajult, és problémamegoldó képessége a XXI. századra elégtelenné válik.

Tőkeerős pártok versengenek egy oligopolisztikus politikai piacon, a manipuláció minden eszközét felhasználva. A képviselők és a társadalom közé befolyásos nyomásgyakorló csoportok és szervezetek ékelődnek. A döntéshozók csak elvétve és kényszerűségből vannak tekintettel a tényleges társadalmi igényekre. Az egész jelenlegi modell rossz hatásfokú és mélyen erkölcstelen.

A közvetlen demokrácia egy kreatív túllépést kínál ezen az állapoton. Nem kevesebb, hanem több, emberközelibb demokráciát jelent. Nem rombolja le a bevált intézményeket, hanem szerves és alkotmányos módon kiegészíti közvetlen intézményekkel. A folyamat eredményeként olyan intézményesített közéletet kapunk, ahol a közvetlen elemel dominálnak, és ezeket egészítik ki a szükséges pontokon közvetett megoldások. Ez éppen fordítottja lesz a jelenlegi helyzetnek. A közvetlen demokrácia a társadalmi tagoltságot torzító áttételektől mentesen jeleníti meg, ilyen értelemben pontosabban adja vissza a létező érdek- és értékpluralizmust. (Az ideologikus átpolitizáltságot megelőző fontosabb primer tagoltságok: terület, tevékenység /ezen belül munka, tulajdon, jövedelem stb./, biológiai adottságok /ezen belül életkor, nem, egészségi állapot/, kulturális minták stb.)

A közvetlen demokrácia által preferált módszerek lehetnek a következők:

(1) Horizontális kommunikáció. A társadalmi érdekcsoportok és civil szervezeteik közvetlenül egymáshoz fordulnak véleményükkel, javaslataikkal, ajánlásaikkal, és közösen létrehozott fórumokon egyeztetnek, kiiktatva ezzel a vertikális, manipulatív hatalmi központokat.

(2) Delegálás kötött mandátummal. Ez lehetővé teszi, hogy a társadalmi csoport, szervezet által választott képviselő (bizalmi, delegátus stb.) a csoport valóságos szándékát torzításmentesen megjelenítse, és ne manőverezzen saját érdekei szerint. Ez természetesen permanens visszahívhatóságot is jelent.

(3) Tárgykörparlamentek. Ezek olyan tanácskozási és döntéshozatali fórumok, ahol az egyes mandátumokat nem személyek, hanem társadalmi csoportok, szervezetek birtokolják, amelyek a napirendnek megfelelően a tárgykörben legjáratosabb szakembereiket delegálják, természetesen kötött mandátummal. Már nincs technikai akadálya, hogy a jelenlegi mindenevő parlamentek számos funkcióját szakszerűbb, de szélesebb közvetlen alapon nyugvó munkaparlamentek, tárgykörparlamentek vegyék át.

(4) Országos és helyi népszavazások. Itt mind a lehetséges tárgykörök, mind a kötelező érvény bővítése szükséges. Az ebben rejlő kockázatokat csak egy tanulási, begyakorlási folyamat csökkentheti.

(5) Társadalmi szerződések. Hosszú távon olyan modell felé kell elmozdulni, ahol a társadalmi megállapodások rendszere az élet igazi szabályozója, és csak ami ilyen módon nem rendezhető, az kerüljön központi hatáskörbe.

(Ajánlott irodalom: Márkus Péter: Globális antikapitalizmus humanista baloldal  közvetlen demokrácia. /BAL, Bp. 2000./, Sági György: Új demokrácia. /LSI Oktatóközpont Alapítvány, Bp. 1997./, G. Sartori: Demokrácia. /Osiris, 1999./)

Márkus Péter